LEZLINILZEN TEREPASZTALA

 

Itt az ősz, szeles idők járnak a vasútmodellezők háza táján. Fel is kavarta a port, még az oly annyira gyűlölt, gondosan félremagyarázott “minőségi modellezést” is kikapta a sarokból. A szelet most az a nemrég megjelent, szakmainak semmi esetre sem tekinthető újság keltette, amely egyesek szerint hasznos, mások szerint csak tovább tágítja a modellezésben is egyre szembetűnőbb szakadékokat.

Pár évvel ezelőtt a vasútmodellezés elöregedésével foglalkoztak a fórumok. Akkoriban írtam egy “szösszenetet”, amiben rávilágítottam, hogy a kór legfőbb okozója véleményem szerint az igénytelenség elszaporodása, ennek oka pedig a hamis, álszent, megtévesztő kritikák és hozzászólások, amelyek az ilyen munkákat és az ezekből megrendezett kiállításokat kísérik.

A “minőségi modellezés” kifejezés azért vált sokak szemében első számú közellenséggé, mert az ember alapjában véve csak akkor tud elfogadni bármit, amit kategorizálnia kellene, ha konkrét példa áll előtte. Még egy fogalom esetében is ezt próbálja kierőszakolni, hogy valaki mutassa meg neki, hogy mi a minőségi és mi nem az. Mint ha egy egyenletnek nem a megoldáshoz vezető logikáját akarná megérteni, hanem a végeredményt.
A fenn említett fogalom a hegy csúcsa, az igényesség pedig a hozzá vezető út.

 

Érdekes módon az élet legkülönbözőbb területein sokkal egységesebbek a vélemények a minőségről és az igényességről. Kíváncsi lennék, hányan szisszennének fel, ha egy férfimagazin címlapján egy szétrohadt fogazatú, szőrös hónaljú, 130 kilós matuzsálem pózolna egy sokat sejtető tangában ezzel a felirattal: „Az év szépségkirálynője.”

De nem teszi. Vajon miért? Mert tisztában van a saját értékeivel, és azzal, hogy mindennek megvan a maga helye  a világban.

Nem kritizálom, mert nem érdekel. Amíg meg nem jelenik a címlapon.

Az igényesség alapvető feltétele a minőségnek. Persze, most itt a kérdés: ki és milyen alapon határozza meg, hogy mi igénytelen, és mi nem az? Nocsak. A Playboyt lapozgatva ehhez ritkán kell segítség, ám most elakadtunk?

 

No nézzünk két példát:

 

Arisztid betéved egy kiállításra, ahol ott van egy átlagos asztalka, tapasztalt róka irányítja a vonatokat. Sokan nyüzsögnek a mester körül, csodálják a munkáját. Arisztidnek pénze dögivel, barátja egy sem. Elhatározza hát, hogy terepasztalt épít.

Becsörtet egy internetes fórumra, és bár ő már mindent tud, de azért megkérdi, hogy a piros jelző miért nem vált át kékre, ha a DDC alapjel nem konvertálódik a fluxusgenerátor impendancia-együtthatójával. Kap néhány tanácsot, miszerint itt alapokban inog az egész, talán egy kicsit jobban bele kellene merülni a nagyvasút logikájába, és a modellvasút építés rejtelmeibe.

“Ezek bunkók, meg nem is értenek hozzá, azért nem segítenek”- vonja le a következtetést Arisztid, és felpattan a gép elől, mert megjött a teherautó, amelyik a harminc négyzetméternyi lézervágott rétegelt lemezt hozza, meg az asztalost, aki összerakja.

A frankó tervezőprogram, amit a haver töltött le feketén, hamar elrendezi a nyolcvan váltót, ami az öt állomáshoz kell, meg a kétszáz méternyi sínanyagot. Uccu neki, szórja is le, mint bolond a lisztet.

“Mennyit okoskodnak ezek a fórumon, pedig tök egyszerű. A Technokol simán megfogja.” – méláz el gondolataiban a vágányfektetés közben.

Kellenek házak. Sőt, város. Akkor minek a vasút, ha nem laknak ott emberek? Logikus. Erre is adtak tanácsot, pontosabban kritizálták szegényt, de azok csak csinálják papírból, ha nincs pénzük. Be is vásárol, és pár óra múlva már köti is őket a jól ismert ragasztó kívül-belül.

Telnek hónapok, szaladnak a százezrek, és a legmodernebb digitális technikával felszereltetett mű kiállításra kész. Legalábbis azok szerint, akiket szintén kioktattak ama hozzá nem értő, arcoskodó lúzerek ott a topikon, és ezáltal, mint üldözött sorstársak egymásra találtak. Már nem nehéz bekerülni egy ilyen rendezvényre, minden hónapban van egy itt-ott, hiszen van alapanyag. Ez meg aztán egyébként is kitűnik a sorból. Szapora tempóban róják a köröket a százezres értékű mozdonyok, mert így magabiztosabban törik át magukat az ökörhugyozás szerűen lefektetett pályán heverő pókhálók és odatüsszentett hamburger-maradványok között. Így is percenként kell visszatenni őket a sínre, ami nagyon idegesítő tud lenni, mert addig kénytelen magára hagyni a chipset, amelyet az unalom űzésére és a látogatók tiszteletére majszolgat Arisztid. Aztán hazamegy. Unalmas az egész. Készen van, hiába vásárol már bármit, nincs hely letenni. A vidámparkban is leszállt már egy mentőhelikopter, meg a lila színű közért udvara is tele van fejre állt autóval.

Amúgy is megjelent az új okostelefon, a múltkor a drón is beleakadt a fűzfába meg a horvát nyaralásra is kell a pénz…

                  .” Profi, digitális, részletgazdag harminc négyzetméteres terepasztal eladó.”

 

Tasziló is betéved egy kiállításra, ahol ott van egy átlagos asztalka, tapasztalt róka irányítja a vonatokat. Sokan nyüzsögnek a mester körül, csodálják a munkáját. Emlékek élednek: gyerekkori karácsonyok, nyaralások, füstös nosztalgiavonatok. A padláson még a kis gőzös is megvan a három kocsijával.
A vasúthoz lövése sincs, de szereti. Ezzel nincs egyedül. Leseggel hát az internet elé, és keresgélni kezd. Nem egy pár órás elfoglaltság, a teljes palettát szinte lehetetlen átnézni. Talál oldalakat, fotókat színét is, javát is. Fórumok is vannak, beleolvasgat. A könyvesboltokban már nem találni olyan könyveket, amelyek a vasútmodellezést akár csak megemlítenék, az interneten meg hatalmas (hasznos és haszontalan) információmennyiség fogadja, így hát regisztrál egy fórumra.

Bemutatkozik, és kérdez. Válaszolnak is neki. Ha Tasziló nem hülye, rákattint a válaszoló nickneve mögött megbúvó információkra, ha már adott a lehetőség.

“A jelző vörös, és nem piros!” Na bumm. Taszilónak ez most értéktelen információ, és inkább azért bántó egy kicsit, mert ő most kurvára nem erre kíváncsi, de hát az iskolában sem úgy kezdődött az első nap, hogy: ” Nahát Taszilócska, milyen ügyes vagy, hogy nem taknyoltál el a küszöbben, nesze, itt egy ötös.”

Tanulni kell, megjegyzi, igazából neki most mindegy. Ha vörös, hát vörös, ettől még forog a Föld.

Hamar szembesül vele, hogy ha csak a konyhaasztalra építene egy dilikört, az sem olcsó mulatság. Nem keseredik el, hiszen ezzel az állapottal nincsen egyedül, és nyilván nem csak a felső tízezer kiváltsága a vasútmodellezés. Megint kérdez. Kiderül, hogy az előzőleg számított költségek töredékéből is el lehet kezdeni. A fórumozók segítségével hozzájut  BTTB sínekhez, váltókhoz, járművekhez. No meg információkhoz, hogy ebből a padláson porosodott dobozból hogyan lehet terepasztalt építeni. Mivel Tasziló már utánanézett, hogy kiktől is kapott információkat, látja, hogy nem a levegőbe beszélnek, megfogadja a tanácsaikat, de nem birka módra, hanem saját kreatív gondolataival fűszerezve a diskurzust.

És épül a kis asztal. Gondosan, pontosan. Ahogyan a tanácsokat kapta, és ahogyan az önmagára, környezetére és munkájára igényes ember teszi.
Tudat alatt, akaratlanul is úgy épít, hogy abban benne van a teremtés öröme, a gyermekkori vagy épp jelen emlékei, az álmai. Ez már alapból igényességre ösztökéli, hiszen jól akarja megcsinálni, hogy örömét lelje benne.

Aztán egyszercsak életre kel a mű. Az öreg FZ1-es hibátlanul hajtja a hasonló korú, de megkímélt, karbantartott BTTB mozdonyokat amiket hűségesen követnek a kocsiik a precízen összeállított pályán.
De sehol egy épület, nem nőtt ki még a fű sem, és nem ültettünk még fát. Sebaj, a fórumon erre is kínálnak számtalan megoldást, amivel szép eredménynek érhetők el. Pár száz forintból, némi kézügyességből meg egy esős délutánból össze lehet hozni egy állomásépületet. Elsőre nem is rossz. Fotó a fórumra, jönnek a reális kritikák: összességében szar lett. Tasziló visszakeresi a fotókat az áhított terepasztalokról, és tényleg. Elég szar. Kérdez. Válaszolnak. Épület a kukába, jön a következő. Na, ez már jobb. Fotó a fórumra. Vállveregetés, dicséret. Jobb lett. Felkerül az asztalra. Követik a fák, a fű, további épületek. Nem az igazi, messze még a célhoz képest, de hát magának készíti, nem kirakatba.

Telnek az évek, és a megspórolt pénzen az üvegmosó kefe kinézetű fák helyére saját kerül, a pár éve megannyi dicsérettel illetett állomásépület is szúrja már a szemét, szebb készül helyette. A gyerekkori nyarak emlékeivel körülvett pályán már az öreg BR92-es sem mutat olyan jól, bár a gondos kezeknek köszönhetően nem látszik rajta a kor. Pénz nincs, de az álmok még megvalósításra várnak. Az évek alatt összegyűjtött tíz mozdony, meg a tizenöt kocsi bekerülnek az apróhirdetésbe. Lesz belőlük 1 mozdony, meg 3 kocsi. De az olyan, amilyen gyerekkorában volt a Balaton partján. Felteszi őket az asztalra, és élednek az emlékek. Ráébred, hogy ezért csinálta. Felnőtt fejjel újraélni a gyerekkorból néhány filmkockát. Mosoly, elégedettség. Ez ad energiát a folytatáshoz. Megérte a kritika, a szájbarágás, a titokban meg nem fogadott tanácsok kudarcai. Jó dolog a vasútmodellezés. Jó úton van.

Természetesen e két érzékeltető példa sem körvonalazza élesen, hogy mi az igényes, és mi az igénytelen. Kispénzű ember is lehet igénytelen, vagy egész egyszerűen nem áldoz a hobbijára, illetve gazdag ember sem feltétlen ad ki milliókat ahhoz, hogy igényeset alkosson. Nem is kell feltétlen érzelmeknek tapadnia egy-egy munkához, részlethez.

A lényeg, hogy a hegycsúcshoz vezető utat meg kell tenni, és nem azon kell vitatkozni, hogy hogyan lehetne megúszni könnyebben. Ahogyan egyik tapasztalt öreg róka fórumtárs írta: nem kell újra és újra feltalálni a kereket.

Lehet a hegy lábánál duzzogva tábort verni azokkal, akik haragszanak a hegy csúcsára, hogy az ott van fenn, ők meg itt lenn. A hegymászásnak is megvannak a maga írott és íratlan szabályai, még ha sokan úgy vélekednek, hogy ehhez nem feltétlen kell hegy. Eddig az ő dolguk. De ne akarják megmagyarázni, hogy valójában ők is hegymászók, csak feleslegesnek tartják felmenni oda, mert ugyanolyan szép itt lenn, mint ott fenn.
Nyilván vannak és lesznek is olyanok, akik nem akarnak feljutni a csúcsra, csak sétálgatnak egyet. Ők megelégednek pár száz méterrel, de legalább elindultak, és az úton élményeket és tapasztalatot szereztek. És nem hirdetik magukat kiállításokon, hogy ők megmászták a hegyet, hanem szeretik, tisztelik azok munkáit, akik feljebb jutnak, és saját örömükre élvezik azt, amit láttak, kaptak, olvastak tőlük.

Mindennek megvan a maga értéke, és minden értéknek megvan a maga helye.

Egy valami tény: bármilyen munka vagy megnyilvánulás egy szelet abból, aki alkotta. Legyen az megrendelésre készült, vagy egyéni tervek alapján kivitelezett: a kész mű hordozza az alkotója névjegyét.
Ha ezúttal sem sikerült a képlet logikáját elmagyaráznom, akkor elmegyek orvoshoz. Akkor valami nem stimmel velem…

Bővült a Gbgs-flotta. A ’80-as évek magyar vasútjának egyik kihagyhatatlan járművei nem maradhattak olyan rikítóan paradicsomvörösen, ahogyan a Tillig gyárában lefestették.
(talán nem találtak a kocsiról eredeti fotókat a Goggle-ban?)

   

Miért öregszik a vasútmodellezés?

    Ez a kérdés az utóbbi időben sok helyen felmerült a modellezéssel foglalkozó oldalak körében. A válaszok között volt jó pár gyatra, semmitmondó találgatás, de akadtak, akik köntörfalazás nélkül rámutattak a főbb problémákra.

Viszont egy olyan véleményt sem olvastam és nem láttam, amely a modellezés „elöregedését” a modellezés terén tapasztalható „eligénytelenedéssel” hozta volna összefüggésbe.

Még itt az elején hangsúlyozom, hogy különbséget teszek a kedvtelésből, a teljességre való törekvés igénye nélkül a játék céljából „otthoni használatra” épített, és az internetes és egyéb fórumokon, kiállításokon megjelenő nagybetűs, minőségi vasútmodellezés között. A hiba ez utóbbi körben keresendő.

     Ennek magyarázatát az eddigi tapasztalataim alábbi leírásában találjátok:

    Mint szinte mindenki, én magam is a kezdőkészletes gőzössel kezdtem, könyvek és építőkockák között perion zsebtelep hajtotta az öreg gőzöst.

Lassan asztalra került a készlet, és a „Jézuskának” köszönhetően mindig fejlődött is egy-egy mozdonnyal, kocsival, épülettel.

A szakközépiskolával együtt ösztöndíjra is szert tettem, ekkor kezdtem el építeni azt a terepasztalt, ami – mint ahogyan az építés után kiderült – technikai okok miatt soha nem működhetett.

Erre a kudarcra sok időm és pénzem ment rá, évekig nem törődtem a modellezéssel.

2006 környékén csapott meg ismét a modellmozdony füstje, és elkezdtem építeni a most látható terepasztalomat. Magamnak.

Az internet megjelenése lehetőséget adott, hogy kapcsolatba lépjek más modellezőkkel, fórumokon cseréljünk tapasztalatokat, megismerjük egymás munkásságát. Ily módon jutott el hozzám egy fotós, operatőr és egyben modellező, aki önkéntes munkával egy honlapot készített Lezlinilzen terepasztala címmel, és egy cikket jelentetett meg a terepasztalról az Indóház magazinban 2010 októberében.

Bár akkor még a mű részletekben, kidolgozottságban eléggé alulmaradt az elképzeléseimhez és céljaimhoz képest, mégis ekkor éreztem először azt, hogy „valamit csinálok”.

2012-ben kaptam egy meghívást egy közeli kiállításra. Ugyan a szervezőjével régi ismerősök vagyunk, meglepett, hogy az én művemet kiállításra méltónak találja. Mivel az asztal nagy és nehéz volt, nem szállíthatóra készítettem, sokat hezitáltam, de végül a kiállítást szervező klub olyan frappánsan levezényelte a szállítást, hogy ezek a kételyeim eloszlottak.

A Karácsony előtti kiállítás főként a gyermekes családoknak szól, mégis szép számmal akadtak olyanok, akik több száz kilométert utaztak azért, mert ott van Lezlinilzen terepasztala is.

No, eddig a pontig nem gondoltam azt, hogy amit én itt modellezés néven művelek, azt közszemlére kellene tenni.

    Az ilyen pozitív visszajelzések hatására kelt életre a Lezlinilzen terepasztala Facebook oldal is, ahol – ha sokak számára csak virtuális úton – de még több látogató számára lett elérhető a látvány.

Még 2012 októberében kaptam egy meghívást egy olyan nívós kiállításra, ahol olyan modellezők nevét sorolták fel, mint kiállítók, akiknek a munkáit tátott szájjal figyeltem az internetes oldalaikon, de soha nem találkoztam még velük. Ez hatalmas vonzerő volt, a részvételemet mégis a decemberi, első ilyen megmozdulásom tapasztalataitól tettem függővé. Ha rossz véget ér egy 10 kilométeres „kirándulás”, akkor mi lenne egy több száz kilométeres út alatt…

…de nem lett semmi. Mentünk. Amikor az imént említett „nagyok” odajöttek gratulálni, na akkor gondoltam azt, hogy én is modellező vagyok.

 

 Elnézést! Ezzel lehet játszani?

 

…kérdezi anyuka egy olyan kiállításon, ahol a belépő egy család számára bizony egy éttermi vacsorájuk árával arányos desszerttel együtt. Azt már nem is tudják, hogy egy-egy itt kiállított terepasztal árából az autójukat is lecserélhetnék nagyobbra.

Volt, aki a nemleges válaszon felháborodva rángatta ki gyermekeit a teremből, miközben azt sérelmezte, hogy akkor minek fizette ki a belépődíjat.

Az ízlésesen és diszkréten felállított szalagkordonok folyamatosan közelebb vándoroltak az asztalokhoz, és a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” aranyigazsága sem mindig érvényesült, amiből modellező társaimnak sajnos anyagi kára is keletkezett. (Ezen károk rendezése a kiállító és a kárt okozó szülei között szintén megérne egy bekezdést…)

 

Ezek ellenére a látogatókat, a szülőket nem hibáztatom, bár felnőtt emberként annyi azért hozzátartozna az illemhez, hogy ha én egy penészes zsömlét állítok ki, akkor még azt se piszkálja meg.

 

 Akkor hol is van a hiba?

    Míg gyermekkoromban a vasútmodell kiállítások nagyon ritkák voltak, most szinte hónapról hónapra van egy-egy az ország különböző pontjain, olykor azonos időpontban. Már hagyománnyá vált a fővárosban évente megrendezésre kerülő fesztivál, amelyen széles és színes skálán láthatóak a modellezés különböző szintjei, formái.

 

A minket körülvevő világ a valódi benső gondolat- és érzelemvilágunk anyagi megnyilvánulása.  Írja egyik kedves íróm, amivel teljesen egyetértek.

Mondhatnám úgy is: építs terepasztalt, megmondom ki vagy. A terepasztalom – ha nem is minden egyes szeglete – egy szelet abból, aki én vagyok. Az emlékeimből és a vágyaimból épült a valósággal ötvözve. Ezt egyik általam nagyra tartott és a modellezők körében is általánosan elismert „kolléga” is megerősítette, amikor azt mondta: ez teljesen egyedi alkotás, „olyan Lezlinilzenes”.

Kevés olyan terepasztalról tudok, aminek az építése hasonló gyökerekből eredne. Legalábbis szeretném ezt hinni. Miért?

Színes, modern, jellegtelen, mosóteknő alakú villamosmozdonyok száguldoznak őrült tempóban hanyagul – vagy semennyire sem – kidolgozott pályán és terepen, tömeggyártott, steril színeiben pompázó műanyag házak között. A vasút szinte egymást éri mindenhol, ahol van egy kis talpalatnyi „zöld”, ott villogó rendőr- és mentőautók, bevetésen lévő tűzoltók, olykor egy-egy mentőhelikopter is helyet talál a leszállásra.

Mi baj van ezzel? Semmi. Ha otthon van, négy fal között.

De többnyire ezt a képet látja, aki ilyen témájú videókat keres a világhálón, és ami még szomorúbb: a gomba módra szaporodó kiállításokon is szerepelnek ilyen terepasztalok.

Az már csak a hab a tortán, hogy ezen alkotások tulajdonosai a vasútmodellezéshez kapcsolódó internetes fórumokon büszkén posztolják műveiket, egymást – vagy csak önmagukat – dicsérve osztanak tanácsokat modellezésről, műszaki ismeretekről, nagyvasútról még akkor is, ha ezek a tanácsok nem mindig állnak kapcsolatban a valós mivoltukkal. (Számomra sok mindent elárul az is, ahogyan és amilyen helyesírással születnek ezek a hozzászólások.)

 

    Mitől viselkednének másképp a látogatók és gyermekeik egy valóban nívós, profikat felvonultató kiállításon, ami 100-ból egy ha van ilyen, a többi 99 a fent említett nyersanyagokból áll össze?

Káoszt látnak, pörgést, történést a kiállított asztalokon, és ez a világ veszi körül a mindennapjaikat is. Nincs rend, harmónia, idill, nyugalom, természet. Nincs rá idejük sem, hogy ha lenne egy apró, jól megszerkesztett részlet, azt észrevegyék, mert mindig történik valami.

És mivel ebben nőnek fel, nekik ez lesz „a vasútmodell kiállítás”. Ezt várják el minden ilyen rendezvényen, legyen az egy falunapon Pistike vasútja vagy egy kastélyban Paksinuti terepasztala.

Szintén egy kiállítás szervezője mondta, miután hiába próbáltam megmutatni neki az apró részletek és életképek sokaságát a terepasztalon: „a gyerekeknek nem ez kell.”

Több száz látogatóm közül voltak olyanok, akik másnap is eljöttek, és 4-5 fős kis csapatban, néha egy-egy részletet vagy mozgást közelebbről szemügyre véve szótlanul álltak az asztalom előtt órákig. Diszkrét mosollyal nyugtázták az olyan párbeszédeket a szülők és gyermekeik között, mint:

-„Itt miért nem megy a vonat?

– Nem tudom kisfiam, biztosan elfáradtak. Megkérjük a bácsit, hogy indítson el egyet.”

Ekkor egyidejűleg épp csak két vonat volt mozgásban. Akkora sebességgel, ami megfelel a valóságosnak egy 25 ezrelékes emelkedőn, és egy tolatási mozgásnál. De ezt még a „felnőtt” sem vette észre. Csak az a kis csapat, akik pontosan ezekért a részletekért állt ott órák hosszat. Az átlag életkoruk kb. 50 év lehetett…

 

  „Nem az az okos, aki mindent tud, hanem aki tudja, hol keresse.”

    Középiskolai igazgatóm szokta ezt mondani, amikor üveges tekintettel próbáltuk megfejteni a mechanika rejtelmeit. Épp csak arról a könyvről feledkeztünk meg, ami erről szólt, és amit minden nap ott cipeltünk a hátunkon.

Amikor internet közelébe kerültem, első dolgom volt a vasútmodellezésről szóló oldalak felkeresése. Képeket, honlapok galériáit bújtam heteken át, és akkor jöttem rá arra, hogy hol is helyezkedem el a vasútmodellezés elméleti ranglétráján.          Felismertem, hogy nem vagyok a legalján, de a tetejétől még nagyon messze. Törekedtem arra a minőségre, amit azok a „nagyok” képviseltek a szememben, akikkel aztán végül személyesen is találkozhattam. Nem volt merszem írni nekik, kérdezni őket a műhelytitkaikról, de törekedtem, és a magam sikereiből, kudarcaiból tanulva araszoltam feléjük.

 

Értetlenkedve kérdezem az érintetteket: a mai világban, amikor mindenhol ott áll a lehetőség az információszerzésre, miért nem lehet tájékozódni, kérdezni?

Vagy talán igény nincs erre?

Vagy valóban ennyire igaz az állítás, miszerint ez valóban a benső világuk megvalósulása?

Ha így van, – bár ez személyes véleményem – elég elszomorító.

 

Azt, hogy a felsorolt tények valóban közrejátszanak-e a vasútmodellezés elöregedésében, és ha igen, akkor ezekért ki hibás…nos, ennek a kérdésnek a megválaszolását ezen sorok olvasójára bízom.

 

Balogh László

(Lezlinilzen)

A kézzel készített csillék megrendelhetők a készítőjénél : bar.zsolt@gmail.com